A szerves CMOS szenzorban a töltéstárolás-rendeltetés és a fényelektromos megváltoztatás szerepkör külön-külön állítható be. A felülmúlhatatlan működésbeli sajátságainak hála, a mozgó témák fényben történő túlexponálása időtorzulás nélkül megakadályozható, ezenfelül sötétben is éles és részletgazdag képek állíthatók elő. Ezek a modern műszaki megoldások széles árnyalatterjedelmű jelenetek gyors és precíz képalkotását kínálják időtorzulás nélkül.

A korszerű technika előnyei:

1. Az OPF specifikus működésbeli sajátságainak betudhatóan nagy beesési szög (60 fok), jelentős szenzitivitás, terjedelmes színszaturáció és funkcionális áramkörök definiálják, melyben a fényelektromos módosítás és a kiolvasási áramkörök önállóak.
2. Egyidejű rögzítésre lehetőséget kínáló, 123 dB dinamika tartomány (azaz 100-szor szélesebb, mint egy hétköznapi szilícium alapú szenzor), mely megőrizte a tradícióknak megfelelő chip méretét a páratlan „egyidejű rögzítési szerkezetnek” betudhatóan.

A Panasonic 58 japán és 44 határon túli szabadalommal (beleértve a függőben lévőket is) rendelkezik e műszaki megoldás kapcsán.

A modern műszaki megoldás pár alkotóelemét a cég a 2016-os ISSCC (International Solid-State Circuit Conference) internacionális akadémiai szimpóziumon ismertette, melyet január 31. és február 4. közti időszakban rendeztek meg San Franciscóban.

A modern fejlesztés gyakorlati alkalmazása, hogy segítségével elkerülhetőek a fényképeken kellemetlenül kiégett világos részek, tekintve, hogy a nagy dinamikai átfogás miatt az is részletgazdagon jelenik meg.

A mélységélesség és a hiperfokális távolság

Kezdem azzal, hogy mi a mélységélesség, vagy helyesebben megfogalmazva: az élesség térbeni kiterjedése. Azaz mekkora az a távolságtartomány, amelyen belül a fényképen még élesnek látszik minden téma, míg előtte, illetve mögötte már életlennek. Persze ehhez először az élességet, illetve élességi határt kellene meghatároznunk. Mit nevezünk még élesnek és mit életlennek, de fogadjuk el, hogy ezt minden olvasó tudja vagy legalábbis sejti.

A mélységélességgel szinte minden felvételnél számol a fotós, mint tudjuk, a rekeszértékkel szorosan összefügg. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy a mélységélesség tartományát a használt objektív gyújtótávolsága, a digitális képérzékelő mérete, de még a használt ISO érzékenység is befolyásolja. Minél kisebb a gyújtótávolság vagy a képérzékelő, és minél nagyobb az ISO érzékenység, annál nagyobb a mélységélesség a képen – minden egyéb felvételi körülményt azonosnak tekintve. Megjegyzem, hogy a mélységélesség-tartomány a gyakorlatban nem azt jelenti, hogy ezen belül a kép mindenhol egyformán éles, hanem azt, hogy az életlenség nem lépi át azt a bizonyos élességi határt, azon belül marad.

A mélységélesség ismerete alapján már régen felmerült a fotósokban az a kérdés, hogy mekkora rekeszértéket szükséges meghatározni, és hova célszerű az élességet állítani, ahhoz, hogy a lehető legközelebbi távolságtól egészen a végtelenig éles maradjon minden téma (a képen ne lépje át az életlenségi határt). Az így beállított távolság értékét az adott objektív és rekeszérték hiperfokális távolságának nevezzük. A hiperfokális távolságra beállított objektív a hiperfokális távolság felétől a végtelenig terjedő mélységélesség-tartománnyal, azaz a felvételen élesen jelentkező képrészletekkel rendelkezik.

A hiperfokális távolság képlete

A hiperfokális távolság kiszámítására egy képlet is rendelkezésünkre áll: H = f²/(N×e), ahol „f” az objektív gyújtótávolsága, „N” a beállított rekeszérték és „e” az életlenségi kör átmérője (általában 0,025–0,035 mm közötti érték). Ezek alapján egy példa: egy 35 mm gyújtótávolságú objektívet F11 rekeszérték mellett, 0,03 mm életlenségi körrel számolva – H=35²/(11×0,03) = 3712 mm – a hiperfokális távolsága = 3,71 m. Ezek szerint, ha ezt az objektívet 3,71 m távolságra állítjuk élesre F11 rekeszérték mellett, akkor ennek felétől, 1,85 m-től végtelenig terjed a képen az élesség. Hangsúlyozni szeretném, hogy az élességi sík itt is csak a ténylegesen beállított 3,71 m távolságban lesz, de a megadott távolságtartomány még a mélységélességi tartományba esik.

A hiperfokális távolság a gyújtótávolság négyzetének arányában csökken, vagyis ha a gyújtótávolság felére csökken – ugyanolyan rekeszérték mellett –, negyedére csökken a hiperfokális távolság. A képletből kitűnik, de a mellékelt ábráról is jól leolvasható, hogy minél kisebb a gyújtótávolság és minél nagyobb a rekeszérték, annál nagyobb mélységélesség-tartományt érhetünk el a képen.

Megjegyzem, hogy azokon az objektíveken, ahol a gyártó felrajzolja a mélységélességi skálát – az ismert képlet alapján –, visszaszámolhatjuk az életlenségi kör nagyságát [e=f²/(N×H)].

A megadott értékek a „normál” 35 mm-es film 24×36 mm-es kockájára biztosítják a megfelelő számítást. A digitális fényképezőgépek esetében azonban gyakori a kisebb érzékelő is, ami kedvezően hat a mélységélességre. A gyártók által megadott „lencseszorzót” (pl. Canonnál 1,6×) felhasználva a hiperfokális távolság példánkban 1,6-szer kisebb lesz, mint a 24×36 mm-es filmkockán, azaz a mélységélesség nő.

Hiperfokális távolság a gyakorlatban

Az előző száraz matematikai levezetések után szeretném kiemelni, hogy gyakorlati jelentősége is van a dolognak. A hiperfokális távolságot használják a fényképezőgép-gyártók az ún. free focus, azaz élességállítás nélküli fényképezőgépek gyártásakor. Ezekben a masinákban a beépített objektív általában nagylátószögű és fix élességre van beállítva, a hiperfokális távolságra, így a mélységélessége a lehető legnagyobb, azaz szinte minden „élesnek” látszik a felvételen.

Persze a komolyabb vázakat és objektíveket magukénak tudható fotósok is hasznosíthatják a gyakorlatban ezt a tudást. Számtalan olyan helyzet ismert, amikor lehetetlenség sokat gondolkodni és korrigálni a beállításokon, mert a hely vagy az idő nem alkalmas erre. Éppen ezért szeretnénk, ha a lehetőségekhez képest minél tágabb lenne a mélységélesség a felvételen, hogy a téma nagyobb valószínűséggel kerüljön az élességi tartományba. Ilyenkor érdemes előre gondolkodni és beállítani a hiperfokális távolságot, majd kizárólag a kompozícióra koncentrálni és fényképezni.

Tipikus eset, amikor mozgó járműből nehéz körülmények között fotózunk. Motoron ülve vagy szűk repülőgépben feszengve jó szolgálatot tehet a hiperfokális távolság ismerete, ha előny a nagy mélységélesség. De idesorolom azokat az alkalmakat is, amikor a megörökítendő esemény igen rövid ideig tart, és nem tudjuk a téma távolságát előre pontosan meghatározni.

Összefoglalva, a hiperfokális távolság ismerete segíthet a fotósnak, hogy a lehető legnagyobb térbeli élességet érje el a felvételen. Fotózzunk tudatosan!

Takács Szabolcs

A képkorrekció, a fénykép manipulálása sokrétű lehet. Gondolkodhatunk előre, de akár utólag is felfedezhetünk egy-egy (újra) elkészíthető alkotást meglévő archívumunkban. Könnyen észrevehetjük, hogy egy kép megvágva, átszínezve, elforgatva, torzítva stb. újabb és újabb lehetőségeket tartogat a kifejezésre. Digitális állományok esetében ráadásul inkább csak sok idő, mintsem pénz a képkorrekciós alkotói tevékenység. Lássunk két egyszerű módot, amitől a fényképünk jelentősen megváltozhat!

Képkorrekció megvágással

A képkorrekció legegyszerűbb módja a vágás. Sok esetben – a fénykép elkészítésének pillanatában – ugyanis nem tudjuk a tökéletes képkivágást biztosítani: nem a megfelelő objektív van a vázon, túl nagy a tömeg stb. Én egyébként is azt javaslom, hogy mindig egy kicsit nagyobb képkivágással dolgozzunk, mint amit a téma megkövetel, mert utólag vágni könnyebben tudunk, mint a képhez hozzátoldani. Persze, stúdióban vagy más, jól kontrollálható helyeken egyszerűbb a helyes képkivágást beállítani, de ha ez hiányzik, akkor ne sokat habozzunk, vágjuk meg a képet, hogy csak az maradjon rajta, amit szeretnénk. A fénykép megvágása után nem mindig lesz a kép oldalaránya „szabványos”, de a kép mondanivalóját ez ritkán zavarja.

Képkorrekció perspektíva-torzítással

Ritka az az amatőr, de talán még profi fotós is, akinek a táskájában ott lapul a PC, azaz a perspektíva-korrekciós objektív. Éppen ezért a legtöbb fotó szenved a perspektivikus torzulásoktól, főleg a nagylátószögű objektívvel készített felvételek. Ennek ellenére ritkán nyúl a fotós a képszerkesztő programhoz, hogy ezt a hibát képkorrekció segítségével orvosolja. Pedig az eredmény látványos, és a munkamenet sem emészt fel túl sok időt. A perspektíva-korrekció mindössze annyiból áll, hogy a kép sarkait – az erre alkalmas programmal – addig húzogatjuk, „torzítjuk”, míg a kívánt torzulások jelennek meg a képen. Ilyenkor nem árt, ha segédegyeneseket (vagy négyzetrácsot) is használunk a képkorrekcióhoz, hogy a kívánt vonalak tényleg a megfelelő irányba mutassanak.

Megjegyzem, sok esetben előfordul, hogy a képen található és különböző irányokba futó egyeneseket képtelenség úgy összehozni (csak a perspektíva-korrekció eszközét használva), hogy – szándékunk szerint — mindegyik tökéletesen vízszintes vagy éppen függőleges legyen. Ilyen esetben használjunk további képkorrekciós megoldásokat, vagy válasszuk a számunkra legmegfelelőbb beállítást.

Be kell azonban látnunk, hogy vannak olyan esetek, amikor a torzítások nem javítják már a képi megjelenést, amikor nincs szükség utólagos képkorrekcióra. Ez tehát mindenkinél egyéni ízlés dolga.

Takács Szabolcs

A helyes nézőpont meghatározására nincs általános recept. A megítélés szempontja minden esetben az elérni kívánt hatás legyen. A gyújtótávolsággal kombinálva akár néhány lépésnyi vagy pár centis különbség is elég lehet ahhoz, hogy megváltoztassuk képünk mondanivalóját. Kifejezhetünk távolságtartást vagy intimitást. Rögzíthetünk tényszerűen vagy eltúlozva. Kiemelhetjük témánk szépségeit, de megmutathatjuk előnytelen tulajdonságait. Kicsinyíthetünk és felnagyíthatunk formákat, sőt, még tárgy és tárgy közötti teret is megváltoztathatjuk. Ahhoz, hogy a célunknak leginkább megfelelő gyújtótávolságra és fotográfiai nézőpontra a lehető leghamarabb rátaláljunk, nincsen szükség másra, mint gyakorlásra. Bár a helyes megoldáshoz mindenkit kizárólag saját tapasztalata vezethet, az alábbiakban sorra vesszük a legáltalánosabb nézőpontokat és témára gyakorolt hatásukat.

Mértékadó szemek

A szemmagasság kérdése csupán első olvasatra egyértelmű, gondoljuk csak végig! Kinek a szemmagassága? A fotósé? A modellé (témáé)? Érdemes, ha nem is az összesen, de legalább ezen kettőn minden alkalommal, amikor szemünk elé emeljük a fényképezőgépet, elmélázni. S hogy melyiket válasszuk? Kiindulási pontként célszerű mindig a téma, tárgy, modell magasságát alapul venni. Különösen fontos ez akkor, ha nálunk sokkal alacsonyabb személyt fényképezünk, például gyermeket. A téma magasságához közelítő nézőpont természetességet sugall. Nem emeli ki, de nem is nyomja el, egyszerűen megmutatja. Így kiváló alap dokumentum stílusú fényképezéshez, ahol nem célunk a valóság arányainak elferdítése. Az aránykifejezéssel egy fontos alapkőhöz érkeztünk, hiszen ez a kulcs. A szemmagasság egyet jelent a háromdimenziós látvány természetes leképezésével. Persze, ha visszagondolunk a cikk legelején felvetettekre, ennek azért akad még egy sarkalatos pontja, mégpedig a gyújtótávolság. Hiába fényképezünk ugyanis szemmagasságból, ha extrém nagy látószöggel, a témához túlságosan közel helyezkedünk el. Ebben az esetben, még ha nem is döntjük meg a fényképezőgépet, a téma arányai a képen jelentősen eltérhetnek a valóságban látottaktól. Ha ragaszkodunk a térbeli arányok valós leképezéséhez, válasszunk az 50 mm-es gyújtótávolsághoz közelítő, maximum kis tele vagy csekély tele objektívet, vagy – a nézőpont magasságának megtartása mellett – változtassunk a tárgytávolságon.

Alsó nézőpont

A különösen alacsony nézőpont — fantáziadús elnevezése a békaperspektíva — általában különleges képhatást eredményez. Nem feltétlenül kell azonban a földre hasalnunk ahhoz, hogy a képet alsó nézőpontból készítsük el. Gondoljunk csak a minket körbevevő épületekre, vagy bármilyen olyan tárgyra, témára, amely jóval magasabb nálunk. A gyújtótávolság itt is belép az egyenletbe, általa az alsó nézőpont hatását fel is erősíthetjük, de le is csökkenthetjük. Minél közelebb helyezkedünk el a témához, és minél nagyobb a látószög, amivel dolgozunk, annál nagyobb mértékben torzítjuk a tárgyak arányait. A párhuzamosok dőlni kezdenek és a távolban összetartanak. A hozzánk legközelebb elhelyezkedő (és ezért a fényképen erőteljesebben megjelenő) tárgyak mérete még tovább nő, a tőlünk távolabbi képelemek látszólag még távolabb kerülnek és össze is mennek (természetesen csak a fényképen). Az alsó nézőpont segíthet közelebb kerülni a tárgyakhoz. Általa a textúrák, fények és árnyékok olyan hatását mutathatjuk meg, amely szokatlan a mindennapi életben. Kiemelhetünk, felmagasztalhatunk tárgyakat, embereket. Az alsó nézőpont legtöbbször hatásvadász, de kellő odafigyeléssel kordában tarthatjuk uralkodói vénáját. Ereje abban rejlik, hogy a hétköznapi, gyakran semmitmondó tárgyak is különleges szerepet kaphatnak. Hátterünk éppúgy lehet az égbolt, mint egy útszéli kis virág.

Felső nézőpont

Hasonlóan az alsó nézőponthoz, a magasabb géptartásnak is éppúgy lehetnek előnyei, mint hátrányai. Lehet szélsőséges, de válhat hasznunkra is, és értelemszerűen minden esetben eltérő hatást eredményez. Ajánlható mindazoknak, akik szeretnek a dolgok felett állni. Mégis, leginkább olyankor érdemes felülemelkednünk a témán, ha szeretnénk jobb rálátást biztosítani. Célszerű olyankor is felső(bb) nézőpontot választani, ha a téma és a környezet összefüggéseire akarjuk helyezni a hangsúlyt. Ezáltal ugyanis a képet néző tekintete mintegy végigpásztázhatja a fényképezőgép lencséje által rögzített látványt. Segítségével egyedi geometriai mintákra, különleges fény- és árnyékhatásokra bukkanhatunk. Lehet ugyanakkor negatív következménye is: eltúlzott alkalmazásával könnyedén előfordulhat, hogy egyszerűen belenyomjuk a földbe a témát.

Beleszól a gyújtótávolság is

Abban a pillanatban, amikor a fényképezőgépet a szemünk elé illesztjük, és a keresőbe nézve úgy ítéljük meg, a főtéma környezetében sok a zavaró elem, két dolgot tehetünk a jó kép érdekében. Odébb visszük magát a témát; vagy mi magunk mozdulunk. Ahogy a helyes expozíciónak is számos összetevője van (gondoljunk csak a záridő, az érzékenység és a blende viszonosságára), úgy perspektíva szempontjából nézőpont és nézőpont között is lehet különbség. Ismerjük fel, hogy az arányokra gyakorolt hatás két fő összetevő együttes eredménye: a nézőponté és a gyújtótávolságé. Egyik is, másik is hatással van a végső kép látványvilágára. Mindezt természetesen megélhetjük előnyként és hátrányként egyaránt, a kettő közötti különbség csupán saját tapasztalatunk megléte vagy éppen hiánya. Ha tehetjük, mindig járjuk körbe a témát, legalább gondolatban. Idővel el fog jönni az a pillanat, amikor elég csak körbepillantanunk ahhoz, hogy szükség esetén már akkor kicseréljük a lencsét, amikor még csak sétálunk a tereptárgyaktól tán nem is pontosan látott, de mégis legjobb nézőpont felé. A perspektívák variációinak csupán képzelőerőnk szabhat határt.

A polarizációs szűrő jótékony hatása

Ha a polarizációs szűrőt az objektív elé téve valamely irányban elforgatjuk, akkor az apró rések elmozdulása miatt – az elmozdulás mértékének megfelelően – a változatlan síkban maradó tükröződés fénysugarai többé-kevésbé kioltódnak, a zavaró csillogás megszűnik. A fémes felületeken jelentkező tükröződéseket egyetlen polárszűrővel nem lehet kiküszöbölni, de – pl. tárgyfotózásnál – ez megoldható, ha a fényforrás elé is (!) egy polarizációs szűrő fóliáját helyezzük el.

Az ún. lineáris polarizációs szűrő (egyenes vonalban ható), a belső tükröződések miatt megtévesztheti a beépített fénymérős és autofókuszos TTL fényképezőgép érzékelőit. Az ilyen vázakhoz az ún. cirkuláris polarizációs szűrőket (oda-vissza ható) használhatjuk.

A polárszűrő hatásmódjának elvi vázlata

1. a) a természetes fénysugár
2. b) a tükröző/csillogó felület
3. c) a polarizáltan visszaverődő fénysugár
4. d) a lineáris polarizációs szűrő
5. e) az objektív optikai tengelyének iránya a felvételkor
6. f) az objektív látószögének megfelelő képfelület és az optimális felvételi szög
7. g) az égbolt fényének legpolarizáltabb sávja, amely a nap állásának a horizonttal bezárt szögétől függően időközben elmozdul

A polarizációs szűrő hatása egyben – bizonyos mértékben – az UV-sugárzás ellen is véd, használatakor az UV-szűrő levehető. Polarizációs szűrőket a legváltozatosabb átmérőkkel és közgyűrűkkel szinte minden gyártó kínálatában találhatunk, egyes gyártók (pl. a Hama) a nagylátószögű objektívekhez, a digitális fényképezőgépekhez és a videokamerákhoz egyaránt használható szűrőket kínálnak.

A cirkuláris polarizációs szűrő gyakorlati alkalmazása

A legtöbb fotós a polárszűrőt első sorban az ég drámai sötétítésére használja. Persze erre is csak megkötésekkel alkalmazható, hiszen a természetes fény sajnos nem mindig olyan szögben érkezik, ahogy a polarizációs szűrővel szerelt fotós elvárná.

A zöld levelek zavaró csillogása ugyancsak megszüntethető e kis kiegészítő segítségével és ez már véleményem szerint jelentősebb hatás, mint az ég sötétítése. Ez utóbbit ugyanis egy kis számítógépes manipulációval egyszerűen elvégezhetjük, míg a levelek csillogása már a pepecselősebb utómunka-feladatok közé tartozik.

Persze a cirkuláris polarizációs szűrő nem csak a falevelek, hanem a vízfelületek vagy ablaküvegek sokszor kellemetlen reflexióit is szinte teljesen kis tudja zárni a fényképről. Ennek köszönhetően a fénykép már a felvétel pillanatában megspórolt nekünk akár több órányi digitális utómunkát.

A portréfotósok egyaránt örülhetnek, hiszen a cirkuláris polarizációs szűrő a bőr, a haj és a szem felesleges tükröződéseit, csillogásait egyaránt képes eltüntetni.

Ez a kis kiegészítő kiválóan használható a színek telítettebb kiemelésére, a ködös, borús idők „kitisztítására”, a kontrasztok kiemelésére.

Összefoglalva elmondható, hogy a polarizációs szűrő a nemkívánatos csillogások és fényvisszaverődések hatékony ellenszere, ráadásul használatával olyan részletek is feltárulnak, amelyeket még a leggondosabb digitális utómunka sem tud előcsalogatni. Gondoljunk csak egy tükröződő ablakra, amelyiken keresztül a szűrő nélkül semmit nem látunk csak a környék tükörképét, míg a cirkuláris polarizációs szűrő felhelyezésével belátást nyerhetünk az üvegfalon túlra is.

A polárszűrő hátrányai

A polárszűrő előnyei mellett természetesen szintén számolnunk kell korlátozó hátrányaival. Ezek között elsőként kell megemlíteni a polarizációs szűrő fényerő csökkentő hatását. Tekintve, hogy a cirkuláris polárszűrő a beérkező fénynek csak egy részét engedi tovább, a fotós kénytelen ezt a zársebességgel vagy a rekesszel kompenzálni. A polarizációs szűrő használatakor 1-2 Fé-nyi fényerőcsökkentő hatással kell számolni.

További hátrányként lehet megemlíteni az időigényesebb felvételi körülményeket, hiszen minden felvétel előtt újra és újra ellenőrizni kell a polarizációs szűrő elforgatásának helyes beállítását.

A modern fényképezőgépek belső elektronikája kissé megbolondulhat, ha lineáris polarizációs szűrő kerül az objektív elejére, ezért manapság szinte kivétel nélkül a cirkulációs polarizációs szűrők kaphatók.

Végül, mint minden szűrő, a polarizációs szűrő esetében is figyelnünk kell a nagylátószögű objektívek használatakor, hogy a szűrő pereme ne lógjon bele a képbe. Ehhez válasszuk a vékony peremű megoldásokat.

Milyen a fény színe?

Valószínűleg már a kezdő fotósok is tudják, hogy a különféle fényforrások különféle színekkel gazdagítják felvételeinket. A beltérben készített képek néha sárgás, míg a borús időben kattintott felvételek kékes elszíneződéssel jelzik, hogy valami nincs rendben. Ez néha lehet előny, néha kimondottan káros, de a tényen nem változtat. Éppen ezért fontos az elméleti háttér ismerete, hogy a színeket a saját igényeinkhez alakíthassuk.

A különféle fényforrások nem kizárólag világosságot, hanem bizonyos szín(eke)t is kibocsátanak. A kibocsátott színt, illetve annak a tiszta fehértől való eltérését, az ún. színhőmérséklettel jellemezzük. A színhőmérséklet a látható fény jellemzője. Kicsit bonyolultabban: a színhőmérsékletet az általa okozott színérzet és egy hipotetikus feketetest-sugárzó által létrehozott színérzet alapján határozzák meg. Egy izzó feketetest színe a színhőmérséklettel, vagyis azzal a hőmérséklettel (jele a K = kelvin) írható le, amelyen a fekete test izzik. Kicsit egyszerűbben: egy feketetestet addig hevítünk, míg a megfelelő színt el nem érjük. A mért hőmérséklet kelvinben kifejezve adja meg a színhőmérsékletet.

A színhőmérséklet valójában csak egy kis elszíneződést jelent a képen, azaz a tökéletesen fehér papír sárgás vagy kékes árnyalatú lesz. Minél magasabb a színhőmérséklet értéke, annál kékebb, minél alacsonyabb, annál vörösesebb a szín. A déli napfény felhőtlen ég esetén kb. 5500-5600 K, míg napkeltekor, illetve naplementekor ez az érték 2500-3000 K-re is csökkenhet. Felhős időben azonban elérheti a 8000-10 000 K értéket is.

A normál izzólámpa színhőmérséklete kb. 2800 K. A leírtakból kiderül, hogy az izzólámpa színhőmérséklete jóval a déli napfény (amit a fényképen fehérnek tekinthetünk) értéke alatt van, így fénye a fényképeken sárgás színezetű lehet.

A fényképezőgép és a fehéregyensúly beállítása

Az emberi szem alkalmazkodóképességének köszönhetően egy bizonyos tartományban képes tolerálni ezt a jelenséget, és a fehér lapot fehérnek látjuk műfény vagy napfény mellett egyaránt. A fényképezőgépek azonban nem ilyen toleránsak. Igen kis mértékű színbeli eltérést is képesek visszaadni a fotósok nagy örömére, illetve bosszúságára.

A filmes világban kicsit nehezebb volt a fotósok dolga, hiszen kétfajta (műfény – 3200 K vagy 3400 K és napfény – 5600 K) filmet lehetett csak vásárolni. A digitális fényképezőgépeken általában több előre definiált értéket, de akár pontos színhőmérsékleti adatokat is beállíthatunk, hogy a fehér egyik szín irányába se tolódjon el, hanem tényleg fehér maradjon. Erre szolgál a fehéregyensúly-beállítás.

A fény színének mérése

A fehéregyensúly beállításához első körben a fény színét szükséges megmérni. Ehhez kaphatók kézi mérőeszközök is, de ezek aránylag drágák, így nem túl népszerűek. Szerencsére a digitális fényképezőgépek kivétel nélkül rendelkeznek fehéregyensúly-állítási lehetőséggel. Az olcsóbbak csak automatikusat, a drágábbak már több, előre definiált értéket, míg az igazán komoly masinák részletes beállítási lehetőségeket kínálnak.

Az automatikus fehéregyensúly-beállítás ez esetek többségében jól működik. Ugyanakkor akadnak olyan helyzetek, amikor a képmezőben nem található fehér tárgy, illetve a kép nagyon színes. Ezekben az esetekben az automatika csak találgat, és ritkán adja a megfelelő eredményt.

Az előre definiált fehéregyensúly értékek már jobb hatást biztosítanak: napfény – 5200 K, felhős idő – 6000 K, árnyék – 8000 K, izzólámpa – 3000 K, neoncső – 4200 K, vaku – 5400 K. (A megadott értékek csak tájékoztató jellegűek, gyártónként, típusonként kissé eltérhetnek!) Az előre definiált beállításokat a megfelelő témánál használva valószínűleg precízebb eredményt kapunk, mintha az automatikára hagynánk mindent.

Igazán tökéletes megoldást azonban a mérés alapján történő beállítás jelenti. A komolyabb és drágább fényképezőgépek képesek a fehéregyensúly mérésére és az érték eltárolására. Így egy adott megvilágítási körülményt gyakran használó fotósnak elegendő egyszer megmérni és eltárolni a fehéregyensúly-értéket, legközelebb már csak elő kell keresni a gépből. A mérés mellett egyes modellek képesek a finomhangolásra is. Így a beállított vagy mért értéket a fotós képes finomítani, ha nem a kellő eredményt nyújtja.

Fehéregyensúly-sorozat lehet a megoldás

Az expozíciónál már régóta alkalmazzák a fotósok az expozíciósorozatot. Ha nem biztosak a beállítások helyességében, akkor készítenek egy-egy (esetleg több) alul- és túlexponált felvételt is. A megfelelően exponáltat pedig otthon kiválasztják. Ennek analógiájára, a komolyabb fényképezőgépek nyújtotta funkció a fehéregyensúly-sorozat, ahol a színhőmérséklet értékeit változtatja (bizonyos határok között) a program. Otthon már csak a színhelyeset kell kiválasztani.

A fehéregyensúly mérésére általában az objektív elé helyezett és lefényképezett, fehér vagy szürke lapot szoktak használni. Előnye, hogy fehér lap szinte mindig akad, hátránya, hogy a fehér lap sem mindig fehér. Ha van fotográfiai szürke lapunk, az jobb megoldást kínál. Ugyanakkor több gyártó is kínál az objektívre rögzíthető fehéregyensúly-mérő eszközt (pl. Colorright, BaLens, ExpoDisc stb.).

A kevert fényforrások problémája

A fehéregyensúly beállítása azonban nem mindig olyan egyszerű, tekintve a változatos felvételi körülményeket. Gondoljunk csak egy izzólámpákkal megvilágított szobára, ahol vakut is használunk a kép elkészítéséhez. Az izzólámpák kb. 3000 K, míg a vaku kb. 5400 K színhőmérsékletű. Hogyan állítsuk be a gépünket? A megoldást a különféle szűrők jelentik, amelyeket a vakura helyezve elérhető a vaku fényének színmódosítása a kellő értékre. Persze sok esetben előfordulhat, hogy még szűrőkkel sem tudjuk megoldani a helyzetet. A fehéregyensúly korrigálása ilyenkor a lámpák cseréjével, kikapcsolásával, illetve az utólagos retusálással valósulhat meg.

A képfájlok

A digitális fényképezésben a legelterjedtebb képfájl a JPG. Persze elsősorban az amatőrök használják. A fehéregyensúly szempontjából a legjobban ez a formátum köti meg az ember kezét. A felvételi információk „bele vannak égetve” a fájlba, így utólagos módosítása nehézkes és időigényes. A TIF formátum (tekintve, hogy nem tömörített állomány) kicsit jobb lehetőségeket rejt, de a csodákhoz itt is rengeteg időre van szükség.

A fehéregyensúly szempontjából (is) a legjobb választás a nyers (RAW) formátum. Egy jó RAW-konverter segítségével nem csak a fehéregyensúlyt állíthatjuk be konkrét értékre a kalibrált monitorunkon, de számos más paraméter is segíthet bennünket a helyes színek előcsalogatásában. Használjuk kreatívan.

Takács Szabolcs

Illusztrációk: Takács Szabolcs, 123rf.com, freeimages.com

A gyorsfényképezés egyre inkább teret hódít

Ezeket a fényképeket nem a téma vagy a fénykép megkomponálásának különlegessége teszi érdekessé, hanem az, hogy a hétköznapi jelenségek egy-egy olyan mozzanatát örökítik meg, amelyet – fiziológiai adottságaink korlátai miatt – sohasem láthatunk, de amelyek így, statikus állapotban egészen különleges hatást keltenek. A gyorsfényképezés, a pillanatképek készítésének gondolata gyakorlatilag egyidős a fényképezéssel, és a mozgókép térhódításával újabb távlatok nyíltak a filmen rögzített és lassítva visszajátszott jelenetek szemlélésére. Az utóbbi évtizedek, évek technikai fejlődése lehetővé tette a gyorsfényképezés során olyan nagy sebességű felvételek készítését, amelyek lassított visszanézése egészen különleges világot tár elénk. Természetesen ezek a berendezések meglehetősen drágák, és elsősorban a tudományban és a hadászatban használják őket.

A nagyon gyorsan lejátszódó folyamatok fényképezésére azonban van olyan egyszerű módszer is, amely a kispénzű, de barkácsoló kedvű fotós számára is könnyen elérhető. Az alábbiakban ismertetendő gyorsfényképezési módszernél alapfeltétel, hogy a lefényképezni kívánt jelenséget teljes sötétségben produkáljuk. Az alapelv az ábra alapján könnyen megérthető!

Legyen a lefényképezni kívánt téma például egy éppen kidurranó lufi. Az állványra helyezett fényképezőgépet beállítjuk a témától való távolságnak és a vaku legrövidebb villanási idejének megfelelően (távolság, illetve rekesz), majd teljes sötétségben kinyitjuk a zárat. A luftballon kiszúrásakor egy hangérzékelő (mikrofon) érzékeli a hangot, egy elektronikus kapcsoló pedig elvillantja a vakut. Így a gyorsfényképezés során az expozíciós idő a vaku felvillanási ideje lesz.

A gyorsfényképezés alapelvének legfontosabb részletei

A hangérzékelő elhelyezésétől nagymértékben függ az, hogy mit látunk majd a fényképen. A hang a levegőben kb. 340 m/s sebességgel terjed, így a hangforrástól 34 cm-re elhelyezett mikrofonhoz már csak 1/1000 másodperc múlva ér el a hang, ez az idő pedig a gyorsan lejátszódó esemény szempontjából meghatározóan hosszú lehet. A mikrofon hangforrástól való távolságával beállíthatjuk tehát azt, hogy a gyorsfényképezés a lejátszódó folyamat melyik fázisát adja vissza a fényképen.

Megjegyzem, hogy kis ügyeskedéssel, a fenti rendszer megduplázásával akár a gyorsan lejátszódó folyamat sebességének hozzávetőleges meghatározása is lehetséges.

A vakunak – amint az a fentebb vázolt alapgondolatból következik – a lehető legrövidebb ideig kell fényt adnia ahhoz, hogy a kép ne legyen elmosódott. Tudjuk, hogy a vakuk a beállításuktól (és a körülményektől) függően különböző mennyiségű fényt bocsátanak ki egy-egy felvillanásnál. Nemcsak a fény erőssége, de a fénykibocsátás időtartama is változik, jellegét illetően az alábbi görbe szerint. A Δt időintervallum legkisebb értéke az általánosan használt vakuknál 0,02-0,03 ms (kb. 1/40 000 másodperc), de ha nagy fénymennyiségre van szükség, akkor lehet ennek a tízszerese is. E számok gyakorlati érzékeltetésére egy példa: ha egy vasgolyót elengedünk, akkor az 2 méter szabadesés után 0,3 ms alatt 2 millimétert, míg 0,03 ms alatt csupán 0,2 millimétert fog elmozdulni, ami azt jelenti, hogy első esetben életlen, míg második esetben viszonylag éles lesz a fényképfelvétel. A gyorsfényképezés kapcsán a folyamatok pillanatának elkapásához tehát olyan vakut kell választani, amelyik nagyon rövid idejű villanásra is képes. Az automata üzemmódba állított vaku villanási idejének hosszát a visszavert fény mennyisége alapján szabályozza a vaku automatikája. Olyan villanó esetében, amelyiknél nem lehet a fénymennyiséget manuálisan szabályozni, jó megoldás lehet, ha a szenzor elé egy fehér papírlapot helyezünk. Így „becsaphatjuk” a vakut, és a villanási idő a legrövidebb lesz.

A gyorsfényképezéshez a legtöbb vaku alkalmas. Az ábrán egy Soligor MF-20A típusú vaku látható, amely egy házi készítésű vakupapucsra van felerősítve. A fényterelő papírlap méretei az ábrán láthatók.

Az elektronikus kapcsoló, amely a gyorsfényképezés folyamatában a hang hatására elvillantja a vakut, egy erősítő fokozatból és egy tirisztorból áll. A piezo mikrofon jelét a tranzisztor erősíti fel, és ez a jel a tirisztoron keresztül elvillantja a vakut.

Természetesen a fenti áramkört tetszés szerint át lehet alakítani, ki lehet bővíteni. Ha párhuzamosan több vakut iktatunk be, a fényerő megsokszorozható. A mikrofon helyett használható egyszerű kontaktus vagy fénydióda, és közbeiktatható késleltető áramkör is.

Az összhatás megálmodása, megtervezése már a művészi fantázia területére tartozik.

]]> https://fotopiac.hu/gyorsfenykepezes-a-garazsban/feed/ 0