Vágni, vagy nem vágni?

fotopiac — Tue, 17 Nov 2015 10:30:17 +0000

Ezt itt a nagy – szinte Shakespeare-i – kérdés a fotográfia köreiben, méghozzá sarkalatos és sok vitára is okot adó. Az érvek és az ellenérvek amennyire elfogadhatók, annyira visszautasíthatók is, annak viszonyában, hogy éppen melyik tábor érvel a másik felé. Vagy harminc éve már, hogy a néhai és általam nagyra becsült Gink Károly ezzel a tanáccsal látott el fotós pályafutásom hajnalán: „Édes fiam, a fotográfus egyik legfontosabb eszköze az olló, és ha kell, használd a képen akár keresztben is!”

A felkelő nap vörösében és hajnali párájában úszó táj részlete körülbelül 1000 mm-esnek megfelelő gyújtótávolsággal készült. Ha lett volna ennél erősebb telém is, valószínűleg inkább 2 részből összerakott panorámaként fotóztam volna. Így a kép belső struktúrája erősen igényli a több mint 2:1 oldalarányú vágást. Elveszik ugyan a szép rajzos ég, de ha kitakarjuk a felülről leeső felületet, rájöhetünk, hogy az bizony elvonja a tekintetet a távoli fasor mögött lévő káprázatos fényjátéktól. Ilyen arányú felső fénykép megvágás viszont szükségessé tette az alsó masszív, sötét előtér megkurtítását is.

Már a filmes korszakban is vágtak

Hamar le is szögezem, hogy – nemcsak a tanács miatt – a fénykép megvágás híve vagyok. Minden tiszteletem a teljes rögzítési felület kihasználásához ragaszkodók előtt, annak ellenére, hogy kicsit feleslegesnek érzem az ezt bizonygató, a filmszéleket is tartalmazó kópiákat. (Még szerencse, hogy a CMOS-okról nem lehet semmi ilyet rávarázsolni a képfájlokra.) Magam is örülök, ha a film vagy az érzékelő lapkák minden képfelfogó pontját sikerül kihasználnom egy optimális kompozícióval. Minél több ugyanis a képet tartalmazó pont, annál nagyobb méretű kópiát bír el az utómunka. Ha azonban a kép megkívánja, gondolkodás nélkül megszabadulok a feleslegtől. A diás időszakban a maszkolásokat szigorúan öntapadó anyaggal készítettem, még véletlenül se távolítsák el a nyomdai előkészítők, például.

Előszeretettel alkalmazom állóképeknél a nyújtott fénykép megvágással tovább növelt térérzetet. A pesthidegkúti kálváriáról készült képnél is adott volt ennek alkalmazása. A közel 1:3-as oldalarány szinte végtelenné nyújtja a keresztekig vezető utat, ezzel adva a hely szelleméhez igazodó belső tartalmat.

Pályázatoknak megfelelő fénykép megvágás

A kukacos kiírásúnak minősíthető természetfotó-pályázatoknál a 80%-osra történő fénykép megvágást általában engedélyezik. A Full HD megjelenítés miatt újabban gyakori 16:9 arány még épp belefér a 20%-ba egy 3:2 oldalarányú kép esetében. Ha azonban egy ilyen alapú tájképet 2:1-esre vágunk (ami jobban megfelel alapvetően panoramikus látványának), már a kép 25%-át vágtuk le, és akár ki is zárhatjuk ezzel a magunkat a versenyből. Ugyanez 4:3 oldalarányú (digitális kompakt vagy 6×4,5 formátum) kép esetében már 33%-os vágásnak minősülne, a 6×6-ról meg már ne is beszéljünk. Azt gondolom, hogy az oldalarány-módosítású fénykép megvágás, ha csak a kép egyik irányában — tehát vagy csak a hosszabb, illetve a rövidebb oldalról — történik (akár két szélen is), nem minősíthető vágásnak, függetlenül a százalékarányos mértéktől.

A vakuval mozdulatlanná dermesztett virág mögött szép ellenpontot ad a patak hullámainak elkenődött rajza. A felül lévő fodor azonban zavaróan hat. A 16:9-es oldalarányú, csak a hosszabbik oldalak mentén végzett fénykép megvágás nemcsak attól szabadít meg, de a nyújtott képkivágással a víz mozgására is erősebb hangsúly helyezhető. Sodrának a virág felé tartó vonala így jobban érvényesül, ezzel válik a kép harmonikussá.

Már a fényképezéskor is vághatunk

Egyre több digitális fényképezőgép állítható be többféle oldalarányba. Ez nagyon szerencsés, hiszen a mindenkori témának megfelelően állítható át a felhasznált pixelek száma. Így a bizonyíték is megvan arra, hogy már a felvételkészítés előtt milyen oldalarányúnak gondoltuk a képet. A fénykép megvágását is a gép „hajtja végre” a felvételkor, amit meg szoktak bocsátani a szigorú kiírók. Ám mi van akkor, ha ezt csak jpg-k esetében lehet beállítani, RAW-ban már nem, hiszen értelmetlen. Akkor megint csak a fénykép megvágása marad…

Vannak esetek, amikor állóképnél szerencsésebb a 3:4-es oldalarány. Ennél a képnél a bal felső sarok kiviszi a szemet a jobbra, alul lévő lényegről. Az első lépesben csak alul-felül történt fénykép megvágás már lényegre törőbbé teszi a képet. Fent azonban még mindig nem eléggé letisztult így sem. További, oldalaránytartó vágás végre helyére teszi a képi elemeket, a tényleges vágás azonban messze túl van a 80%-on. Sajnos nem volt erősebb telém, a 210 mm ugyan több mint 300 mm-nek számít az 1,6-es szorzójú vázon, de közelebb sem tudtam menni. Így ez a kép csak a cikkhez illusztrációként felel meg.

Fénykép megvágása keresztbe

Az előzőekben említett 20%-os „szabályt” a kétirányú oldal(ak)ról végzett vágás esetében viszont indokoltnak tartom. Ha egy kép így több mint 20% vágást kíván, azt a Karcsi bácsi által definiáltak szerint kell vágni (vagy ma a pc lomtárába). Ez arra is vonatkozik, ha például egy fekvő 3:2-es képet álló 2:3-asba vágunk csak a két függőleges oldalról. Lehet az internetes feltöltő oldalakon az ilyen képekkel, 800 pixel hosszabb oldallal ugyan a mellünket döngetni, de ez etikátlan és értelmetlen (is). Főleg beküldeni pályázatra. Véletlenül bekérnek róla egy komolyabb méretet, és bele is szaladtunk az önmagunk által állított csapdába.

Az óbudai Fő tér mellett lévő szoborcsoport sokak kedvenc fotótémája, így nekem is. A borongós idővel és a néptelen térrel együtt ezen a képen egy új hangulatot sikerült adni a képnek. A digitális kompakt LCD-jén nem volt látható a belógó autórészlet. A fénykép oldalarányait megtartó korrekciós megvágás elkerülhetetlen volt.

Fénykép megvágás tudatosan

Vannak azonban olyan helyzetek, amikor bizonyos apró, vágással végzett módosítás alaposan felerősítheti egy kép belső tartalmát. Azt hiszem, azok vagyunk többen, akiknek nem telik 100%-os keresőjű fényképezőgépre (legfeljebb analógra, de az meg a film és a többi járulékos költség miatt nem olcsó dolog, tehát mindegy). A képrögzítőre kerülő kép 80-90%-át mutató kereső viszont szinte törvényszerűen hozza magával a vágás kényszerét, mert csak belóg itt-ott-amott egy-egy olyan motívum, amit a keresőben ugyan nem láttunk, de a képet ennek ellenére zavarja. Az meg egyébként is jellemző dolog, hogy az elem, ami zavarni tud, az a kép szélein sokkal inkább hatásos ebben a tevékenységében, ugyanis teljes mértékben kiviszi a tekintetünket a kép belsejéből.

Az Árpád-híd pesti hídfője tövében épült irodakomplexum szép reggeli világításban érdekes témát biztosít a nagy üvegfelületek miatt. A digitális kompakttal készült képhez már a felvétel pillanatában a 3:2 arányba vágást gondoltam. A csekély teleobjektív miatt azonban további, mind a négy oldalról történő fénykép megvágást kellett alkalmaznom. Ezzel sok zavaró elem került le a képről. Balról, felülről és jobbról zártam a teret, alul pedig az utat vezethettem ki a sarokból.

Intézzük el egy legyintéssel vékonyabb bankkártyájuk miatt a korral haladni nem tudó fotósokat! Miért nem vesznek egy korszerű DSLR-t, full frames CMOS-szal, 100%-os keresővel, óriási nézőképpel, moziként ható nagy LCD-vel? Tegye kezét a szívére egy ilyen birtokában lévő kollégánk: még sosem szisszent fel otthon a képernyő előtt, hogy valami csak ott maradt, amit nem vett észre? Vagy olyan gyorsan adódott a pillanat, hogy szemvillantás alatt kellett komponálni és bizony, sántít a kép? Vagy a horizont maradt ferde, vagy nem volt idő öreganyám mamuszát lehagyni stb.? Ha több lesz ezek lehagyásával a kép, akkor ezt meg kell tenni, ha meg úgy sem, akkor csak a fénykép megvágása marad (lásd a felvezetőt!).

A mellvéden gubbasztó galamb elröppenésének iránya kiszámíthatatlan volt. A fényképezés pillanatában kicsit elhúztam a kamerát, így az előre beállított kompozíció felborult. A betonív kikerült a jobb alsó sarokból. A négyzetes formátumra történő fénykép megvágás nemcsak ezen segített, de a képet is feszesebbé tette.

Jómagam a korszerű gépre egyelőre csak áhítozók táborába tartozom. Nagyon ritka az az alkalom, amikor egy fontosnak szánt képen nem kell vágással is utókorrekciót végezni a letisztult kompozíció érdekében. Ezek azok az elengedhetetlen képmentő sebészi beavatkozások, amelyekre az idős művész is utalhatott egy vágatlan képem láttán. Abban talán maradhatunk, hogy az ésszerű, a képet szolgáló vágásnak ugyanannyi (ha nem több) az értéke, mint egy „csont nélkülinek” szánt, de valójában csak emiatt méltányolt képnek. Vegyük előre a képet magát, a hogyant ráér utána firtatni, ha valamit sántítónak vagy nagyon jónak érzünk benne. Bár az utóbbi esetben minek, hacsak nem azért, hogy tanuljunk belőle…