A vaku egy mesterséges villanófényt kibocsátó fényforrás. A vaku villanási (világítási) ideje aránylag rövid, akár 1/30 000 s is lehet. A látszat ellenére azonban a fényképezőgép rövid expozíciós idői (a zár kinyitásához és bezárásához szükséges idő miatt) nem mindig biztosítanak elegendően rövid időt a vaku villanásához. Ezért a fényképezőgép gyártók minden esetben megadják a legrövidebb, ún. vaku-szinkronizációs időt (X, pl. 1/125 s, 1/250 s), ami azt jelenti, hogy vakuval együtt ennél rövidebb expozíciós idő nem, csak hosszabb használható.

A vaku mérőszámai közül talán a legfontosabb a vezérszám (angolul guide number: GN), amelyet a gyártó minden termék esetében megad (pl. 40 m / ISO 100). Ez a vaku villanási fényének a relatív erősségét mutatja adott érzékenység mellett. Ismeretében a vaku hatótávolságát ki tudjuk számolni. Egyszerűen fogalmazva, a vezérszámot el kell osztani a használt rekeszértékkel. Pl. 40 m / F:4 = 10 m, azaz 10 m-nél távolabbi témát ilyen beállítások mellett a vaku nem képes megfelelően megvilágítani. Érdekes látni a focimeccseken a lelátókról fotózó (a vaku vezérszámról soha nem hallott) szurkolókat. Villognak a beépített vakuk, de legfeljebb a két sorral előrébb ülő feje búbját bírják rendesen megvilágítani.

A vezérszám minden esetben egy érzékenységhez van rendelve, példánkban ISO 100 beállítás mellett a vaku a 40 m-es vezérszámot tudja produkálni. Az is igaz, hogy kisebb érzékenység mellett kisebb, míg nagyobb érzékenység mellett nagyobb vezérszámot kapunk. Általában a négyszeres érzékenységemelkedés, kétszeres vezérszámot eredményez (ISO 400 esetében a példánk szerint már 80 m).

A vezérszám természetesen a másik érték kiszámítására is használható. Ha ismerjük a vezérszámot (az érzékenységgel) és a távolságot, akkor könnyen kiszámolható a helyes expozícióhoz szükséges rekeszérték. Pl. 40 m / ISO 100 vezérszámú vakuval 5 m távolságban lévő témát szeretnénk megvilágítani, akkor (40/5 = 8) F:8 rekeszértéket szükséges beállítanunk.

A vakukat sok esetben zoom fejjel készítik, így a különféle objektívekhez tudnak valamelyest alkalmazkodni: szélesebb vagy szűkebb teret világítanak be. Ezt az objektívek gyújtótávolságának megfelelően jelölik, így például a Nikon SB-800 vaku (kiegészítők nélkül) 24–105 mm gyújtótávolságú objektívek látószögét képes bevilágítani. Természetesen a vezérszám is változik a fej pozíciója alapján: minél kisebb a gyújtótávolság, annál kisebb a vezérszám, és fordítva. Megjegyzem még, hogy a komolyabb, drágább vakuk feje forgatható és dönthető, így a megvilágítás iránya is szabályozható, ezáltal a vezérszám is változhat.

A vaku vezérszámának ismeretében nem érdemes olyan témára pazarolni az időt, amelyik messzebb van, mint a hatótávolság. Megjegyzem, hogy egy erős, nagy vezérszámú vaku és egy fényerős (kis rekeszértékű) objektív kombinációjával akár 30-40 m távolságból is készíthetünk helyesen megvilágított, vakus felvételt a koromsötét éjszakában is.

A vakukat, a villanási idő meghatározásának alapján, három kategóriába soroljuk: 1. manuális, 2. automata, 3. rendszervaku (TTL).

A manuális már kissé idejétmúlt, de bizonyos helyzetekben – például műteremben – jól használható. Jellemzője, hogy csak egyfajta, esetleg a hátlapon változtatható beállítás szerint képes fényt kibocsátani, de a fényt nem méri és a fényképezőgéppel nem kommunikál. Az automata nem kommunikál a fényképezőgépvázzal, de már méri és szabályozza a világítás időtartamát. A rendszervaku (a beépített vakuk általában idetartoznak) információkat küld és fogad a fényképezőgépváztól, így tudja figyelembe venni a fénymérés adatait, a beállított expozíciós időt, a rekeszértéket, a használt objektívet stb. Megjegyzem, hogy az automata vakuk általában használhatók manuális módban is, míg a rendszervakuk használhatók automata és manuális módban egyaránt.

A beépített vaku

A kompaktoknál alapkövetelmény, de még a tükörreflexes fényképezőgépekbe is egyre divatosabb beépíteni egy kisteljesítményű vakut. Ezek jó szolgálatot tehetnek sötétebb téma esetében, de csodát ne várjunk. Az ilyenfajta vakuk teljesítménye kicsi, és a megvilágítás szöge sem állítható. A legtöbb esetben ezek a vakuk nem képesek 2-5 m-nél messzebb lévő téma helyes megvilágítására. Az is problémát jelent, hogy minden esetben szemből villantjuk meg a témát, ami a fényképeken általában markánsan látszik, és – valljuk meg őszintén – ritkán válik előnyükre.

A kézi vaku

Általában azokat a vakukat nevezzük így, melyek nincsenek a fényképezőgépvázba beépítve, különálló, de kicsi (kézben elférő) egységet képviselnek, ugyanakkor a vázzal összeköthetők. Jellemzően nagyobb a teljesítményük, mint beépített társaiké. A fejük gyakran forgatható/dönthető és sokszor zoom lehetőséget is rejt. A több lehetőség többe is kerül, mélyen a zsebünkbe kell nyúlni egy jó vaku megvásárlásakor.

Speciális vakuk

A beépített és a kézi vakuk többsége sem képes mindenféle helyzetben egyformán jól ellátni a feladatát, így a gyártók többféle speciális vakut is kifejlesztettek, amiért persze jó sok pénzt kérnek. Az egyik legismertebb a körvaku (makrovaku), amelyet elsősorban közeli és apró tárgyak fényképezésekor használunk. Előnye, hogy az objektívet körbeöleli, a fény minden oldalról érkezik, így a tárgy megvilágítása szinte tökéletes, árnyékmentes. A speciális vakuk közé sorolom a műtermi vakukat is, hiszen nem az átlagfotós felszerelésének részei. Típusukat, fajtájukat tekintve sokfélék, és szinte minden megvilágítási helyzetet meg tudnak oldani. Meg kell említeni még az ún. slave vakukat, amelyek többvakus rendszerekben használhatók jó hatásfokkal. Jellemzőjük, hogy az ún. vezérvaku villanása váltja ki a slave vakuk villanását, így nem szükséges vezetékkel vagy rádiójellel vezérelni őket. Hátrányuk ugyanakkor, hogy szinte semmi információt nem hajlandóak fogadni a fényképezőgéptől.

Vakuval, ügyesen

Egyes vélemények szerint a jó kép tökéletesen van megvilágítva, nem láthatunk rajta kemény árnyékokat vagy nagy kontrasztkülönbséget. Mások pont az ellenkezőjét állítják: a fénykép legyen természetes megvilágítású, olyan, amilyennek az adott körülmények teremtették. Szerintem mindkettő jó lehet! A kérdés inkább az, hogy mit akar a fotós kifejezni, és milyen eszköz áll rendelkezésére.

A fotós egyik kiegészítő eszköze a vaku. Mint a korábbiakból kiderült, ebből is többféle létezik, különféle feladatokra optimalizálva. A legelterjedtebb az ún. kézi rendszervaku. Ennek főbb tulajdonságai közé tartozik, hogy képes kommunikálni a fényképezőgépvázzal és jól szabályozni a világítás (villanás) időtartamát. A komolyabb készülékek általában dönthető és forgatható vakufejjel is rendelkeznek, így a világítás iránya is szabályozható a fényképezőgép orientációjától függetlenül. Az ilyen vakuk már viszonylag drágák, de sok olyan megoldási lehetőséget kínálnak, amit egyéb úton egyáltalán nem vagy csak nehézkesen tudnánk megvalósítani.

Szemtől szembe

A vaku használatának legalapvetőbb formája, amikor a gépvázra rögzített (esetleg beépített) vaku közvetlenül előre, a téma felé néz, és exponáláskor akkora fényt bocsát ki, hogy a téma (függetlenül a környezeti fénytől) helyesen legyen megvilágítva. Ritkán én is használom ezt a fajta vakuzást, de nem emlékszem, hogy valaha láttam volna igazán jó fényképet, amelyik így készült. Dokumentálásra, riporttevékenységre talán alkalmas, de művészi hatások elérésére csak esetlegesen. A vaku ugyanis el tudja végezni a téma kellő megvilágítását, de az árnyékok természetellenesen, a háttér alulexponálva, míg az előtér túlexponálva jelennek meg a fényképen. Csak abban az esetben javaslom, ha más lehetőség nincs a tarsolyban.

Lágyabb árnyékokat

Szerencsére a legtöbb ma kapható vaku képes a környezeti fényt is számításba venni a megfelelő világítás kiszámításához. Ezek szerint szabályozni tudják a kibocsátott fény mennyiségét és a témát csak szükség szerint megvilágítani, hogy a természetes fény okozta árnyékok eltűnjenek, de legalábbis lágyabbak legyenek. Ilyenkor a fényképezőgép és a vaku „megpróbálja” összhangba hozni a környezet és a vaku fénymennyiségét. Ezt nevezzük derítésnek. Előnye, hogy a természetesen kemény árnyékok eltűnnek vagy lágyabbak lesznek, és a téma a fényképezőgép szemszögéből is kellő megvilágítást kap. Megjegyzem, hogy a vaku fénye derítés közben is alkalmas a kemény árnyékok létrehozására, amelyeket különféle kiegészítőkkel próbálnak eltüntetni. Ilyen eszköz lehet a diffúzor, amelyből rengeteg fajta létezik. A vakufejre kell illeszteni, hogy a vaku fényét jobban szétszórja. Előnye a még lágyabb fény és a lágy árnyékok. Hátránya a vaku kisebb hatótávolsága, hiszen a fény jobban szóródik.

Vaku diffúzor a mennyezet

Az indirekt vakuzás is egyfajta derítés. Itt azonban a fény irányát is meghatározzuk, és nem a vakufejre tesszük a diffúzort, hanem egy másik tárgy felületét használjuk diffúzorként. Az indirekt vakuzás feltétele, hogy a vaku(fej) a fényképezőgéphez képest elfordítható, mozgatható legyen. A legegyszerűbb indirekt vakuzás, amikor a fényképezőgépre rögzített vaku fejét a mennyezetre vagy az oldalfalra irányítjuk. Ezzel máris szabályoztuk a fény irányát (a mennyezetről vagy az oldalfalról visszaverődve éri el a témát), illetve a fény erősségét (a visszavert fény szórt fény, s mint olyan lágyabb árnyékokat rajzol). Az indirekt vakuzás egyik kedvelt kiegészítője a kisméretű derítőlap, mely az elfordított vakufejre rögzítve biztosítja, hogy a téma a vaku irányából is megfelelően meg legyen világítva (derítve). A legújabb vakukba általában már beépítve megtaláljuk a diffúzort és a derítőlapot, de mindkettő akár házilag is elkészíthető egy kis kézügyességgel.

Az indirekt vakuzáshoz alkalmazhatunk különféle fényvisszaverő felületeket. Ezek lehetnek a helyszínen készen talált megoldások (pl. oldalfal), de lehetnek fotográfiai kiegészítők is, mint pl. a különféle méretű és színű derítőlapok. Megjegyzem, hogy az indirekt vakuzásnál fontos a fényvisszaverő felület színe is, hiszen a vaku fényét jelentősen befolyásolja.

Le a vakuval!

Sok fotográfiai megoldás igényli, hogy a megvilágítás ne a fényképezőgép irányából érkezzen. Néha ez megoldható az említett indirekt vakuzással, de sok esetben kénytelenek vagyunk a vakut a vázról levenni és távolabb elhelyezni. A távolabb elhelyezett vakukat is kell azonban vezérelni. Ennek két alapvető lehetősége a vezetékes és a vezeték nélküli kommunikáció. A vezetékes inkább a régebbi és olcsóbb vakuk, míg az infrás vagy rádiójeles az újabb és drágább vakuk sajátsága. A vaku levételével azonban az információáramlás továbbra is megmaradhat, így – arra alkalmas vakuval – különösebb számolgatás nélkül készíthetjük a felvételeket. Sőt, variálhatjuk is, hiszen a gépvázról levett vaku alkalmas lehet indirekt derítésre is. Meg kell említeni még az ún. slave vakukat (illetve a komolyabb rendszervakuk slave funkcióját), melyek villanását egy vezérvaku villanása váltja ki. Előnye, hogy nincs szükség semmilyen vezetékes vagy vezeték nélküli összeköttetésre, elég, ha a slave vaku fényérzékelője képes fogni a vezérvaku villanását. Jól használhatjuk akár amatőr rendszerekben is, hiszen a legtöbb DSLR vázba beépített vaku alkalmas a vezérvaku szerepére.

Minél több, annál jobb

A vaku levételével és vezeték nélküli vezérlésével eljutottunk a többvakus rendszerekhez. Ha a fejezet bevezetőjében említett gondolatot – tökéletes és egyenletes megvilágítás – osztjuk, akkor igaz lesz számunkra is, hogy minél több vakut használunk, annál jobb lesz a fénykép. Egyszer láttam egy természetfotóst, aki a hegyek között felállított egy cserepes virágot és köré hat vakut, majd várta a kolibriket. Olyan képeket készített, melyek megvilágítása tényleg „tökéletes”, de számomra nem tűnt természetesnek. Persze, ha szükségét érezzük, a mai technika szinte korlátlan számú vaku használatát teszi lehetővé. Vezetékes rendszereknél kissé bonyolultabb a művelet, de rádiós vagy slave beállításokkal akár vakunként is képesek vagyunk a megvilágítás erősségét és irányát szabályozni.

A leírtak szinte maradéktalanul igazak az állványos műtermi vakukra is, igaz, azok mérete és teljesítménye is nagyobb, illetve több kiegészítő, tartozék is kapható hozzájuk. Így, azt kell mondanom, hogy a vakus megvilágításban nincs lehetetlen, csak ötletek, kitartás és technikai háttér szükséges.

Takács Szabolcs

A digitális fényképezőgép és az amatőr fotós páros ritkán mér előre fényt. Inkább csak utólag, amikor visszanézi a képet a gép LCD-jén. Hoppá! Ez túl világos. Kattintsunk még egyet! Ez már jobb, de készítsünk egy újat! Nos, a felkészült fotós előre méri a fényt, számára fontos a fénymérés, az LCD-n pedig csak ellenőrzi, hogy minden a tervek szerint alakult-e.

Törvényszerű, hogy a nap felkel és lenyugszik, így nappalok és éjszakák, azaz világos és sötét napszakok váltják egymást. Ugyanakkor a fényképfelvételeken nappal és éjszaka is egyaránt elfogadhatóan megvilágított és helyesen exponált (nem túl sötét és nem túl világos) emlékeket szeretnénk megőrizni. Ennek alapja a fény mérése, ez segít a fényképezőgépet beállítani és a helyes expozíciót kiválasztani.

A fényérték a fénymérés objektív száma

A fénymennyiség mérésére az ún. fényértéket (Fé vagy idegen szóval: exposure value, EV) használjuk. Ez jól mutatja a téma megvilágítottságát, illetve a fényképezőgépbe érkező fény mennyiségét. Jellemző, hogy egy átlagos napos helyen 13-15 Fé a megvilágítottság. A legtöbb kézi fénymérő képes megadni fényértékben a fénymérés eredményt, de a fényképezőgépek már nem. A fényképezőgép nem fényértékekben „gondolkodik”, hanem expozíciós időben és rekeszértékben. Hogy ne legyen ilyen egyszerű, számításba kell még venni a digitális érzékelő érzékenységét is. Ezek szerint például 13 Fé = 1/125 s, F/8, ISO 100 beállításokkal. A fényértékkel a jövőben nem fogunk gyakran találkozni, de nagyon fontos, hogy tudatosítsuk: minden fényértékhez hozzá lehet rendelni akár több expozíciós idő–rekeszérték–érzékenység kombinációt is.

A leírtakból következik az is, hogy egy derült napon (nyáron kb. reggel 7-től délután 6-ig) egy kinti témát, amelyet a nap megvilágít (a fénymennyiség állandónak tekinthető), ISO 100 érzékenységű beállítás mellett 1/250 s expozíciós idővel F/8 rekeszérték mellett az esetek 90%-ában nyugodtan lefotózhatjuk, külön fénymérés nélkül.

Az ábrán jól látszik, hogy a kisebb mélységélesség eléréshez nagy rekesznyílás és rövid zársebesség szükséges ugyanazokat a fényviszonyokat feltételezve.

Az érzékenység befolyásolja a fénymérés eredményét

A filmek és a digitális érzékelők is különféle válaszreakciót adhatnak a fényintenzitás függvényében, azaz különféleképpen lehetnek érzékenyítve a fényre. Míg a filmeknél ez gyárilag kötött, a digitálisok esetében csak a szélső értékeket határozzák meg, és akár képenként is tetszőlegesen változtathatjuk. Az érzékenyítést mérőszámokkal jellemzik, pl. ISO 400, 27 DIN stb. A legelterjedtebb az ISO rendszer, és a leggyakoribb érték a 100. Minél kisebb a szám (pl. ISO 25), annál kevésbé, minél nagyobb (pl. ISO 1600), annál jobban érzékeny a fényre a digitális érzékelő. Minél nagyobb az érzékenység, annál alkalmasabb, hogy gyengébb fényviszonyok mellett (pl. este) is készíthessünk helyesen exponált felvételt. A szabványos ISO sor (a teljesség igénye nélkül): … ISO 50, 100, 200, 400, 800, 1600, 3200 …, ahol minden érték kétszer olyan nagy érzékenységet jelöl, mint az előtte lévő.

Jó tudni, hogy minél érzékenyebbre állítjuk a képrögzítőt, annál több lesz a képen a szemcse vagy képzaj is.

Fénymérés variációk

A fénymérés alapján az expozíciós idő és a rekeszérték együttesen szabályozza a fényképezőgépbe érkező fény mennyiségét. Ebből következik, hogy ha az egyik helyen csökkentjük és a másik helyen növeljük az átengedést, akkor a fény mennyiségének tekintetében olyan, mintha nem is változtatnánk semmit. Általános szabály, hogy a rekesz egy értékkel történő nyitását az expozíciós idő egy értékkel történő zárása (csökkentése) kompenzálja.

Például az alábbi beállítások a fénymennyiség tekintetében egyenlőek:
…
1/60 s és F/16
1/125 s és F/11
1/250 s és F/8
1/500 s és F/5,6
1/1000 s és F/4
…

Hogy a fénymérés után melyiket választjuk, az minden esetben a témától függ, hogy mekkora bemozdulást (expozíciós idő) és/vagy mélységélességet (rekeszérték) szeretnénk elérni.

Ezen az ábrán a zár nyitvatartási ideje és a rekesz nyílásának átmérője közötti összefüggést mutatjuk be, ugyanakkora fénymennyiség mellett! Minél kisebb a rekesz nyílása, annál hosszabb ideig kell a zárnak nyitva maradnia.

A téma anyaga, felülete

Jó tudni azt a tényt is, hogy a tárgyak színe, anyaga, de még a környezete is nagymértékben befolyásolja a visszavert, illetve a megvilágító fény mennyiségét. Ezért egy derült napon egy havas téma – amelyet a nap megvilágít – esetében a fénymérés kb. 1/1000 s, F/11 expozíciós értékeket fog javasolni, hiszen úgy érzékeli, hogy a (visszavert) fény mennyisége igen sok. Ha ezt elfogadjuk, az eredmény szürke hó, az emberek, a tárgyak és növények pedig feketék lesznek, azaz a kép alulexponált lesz. Ennek ellenkezője, amikor ugyanazon fényviszonyok mellett egy sötét témát akarunk megörökíteni, a fénymérés akár 1/30 s F/4 expozíciós értékeket is javasolhat. Ennek eredménye, hogy a sötét téma kivilágosodik, az ég és a világos részek kifehérednek (pl. eltűnnek a felhők a képről), azaz a kép túlexponált lesz.

A leírtakból látszik, hogy nem minden esetben kell feltétlenül elhinnünk, amit a fényképezőgépünk javasol. Ha szükségét érezzük, korrigáljuk az értékeket, így érve el, hogy a felvételeink helyesen legyenek megvilágítva.

Beeső vagy visszavert fénymérés

Érdemes tisztázni a beeső és a visszavert fény fogalmát. Ismert tény, hogy a fényforrás (nap, lámpa, vaku stb.) megvilágítja az adott élőlényt vagy tárgyat, és a téma visszaveri a ráeső (beeső) fénysugarakat. A fényforrástól a téma felé irányuló fénysugarakat beeső, míg a témáról a fényképezőgép felé tartó fénysugarakat visszavert fénynek nevezzük. A visszavert fény nagymértékben függ a téma színétől és anyagától, de a beeső fény intenzitása változatlan. Egy havas táj sokkal több fényt képes visszatükrözni, mint egy lombos erdő, pedig ugyanakkora fényerővel világítjuk meg mindkettőt. A fényképezőgép a témáról visszavert fényt méri. A beeső fény mérésére alkalmasak az ún. kézi fénymérők. Ilyen esetben a téma felől a fényképezőgép felé fordított fénymérés kizárólag a témára jutó fény mennyiségét határozza meg, kiküszöbölve a téma anyagának befolyásoló szerepét. A leírtakból következik, hogy a beeső fénymérés sokkal pontosabb eredményt ad, mint a visszavert fény mérése. Hátrány ugyanakkor, hogy szükséges egy külső fénymérő, és a mérés sem olyan egyszerű, mint amikor csak a fényképezőgépvázat kell használni.

A fénymérés módjai

Ahhoz, hogy helyesen exponált felvételt készíthessünk, a fény mennyiségét először meg kell mérni. Ezt a legtöbb esetben megteszi a fényképezőgép automatikája, de sok esetben jobb a fénymérés eredménye, ha saját kézbe vesszük az irányítást. A legtöbb fényképezőgép két-három „alap fénymérést” ismer: átlagoló, középre súlyozott és szpot.

Az átlagoló fénymérés (vagy mátrix fénymérés) a legtöbb gépben az alap beállítás (kisebb kompaktokban az egyetlen lehetőség). Jellemzője, hogy a képmező teljes egészét egy „nagy szürke foltnak” veszi, és ennek átlagos világossága alapján határozza meg a fényértéket, illetve az expozíciós beállításokat. Előnye, hogy a legtöbb esetben jó eredményt ad, de az átlagnál jóval világosabb, illetve sötétebb részek ki-, illetve beéghetnek a képen.

A szpot fénymérés a „precíziós” pontosságú mérés. Általában a képmező 3-8%-ának megfelelő kis körben történik a fénymérés, amit a fényképezőgép keresőjébe tekintve a középső kör jelöl. Ebben az esetben csak ezt veszi figyelembe a fénymérő. Előnye, hogy a képmező apró részleteit is ki tudjuk úgy exponálni, hogy az helyes legyen. Az ilyen típusú fénymérés segítségével a kép több kisebb pontján is megmérhetjük az expozíciós értékeket, és saját belátásunk szerint választhatjuk ki a megfelelőt. Eredményeképpen kiemelhetjük, illetve eltüntethetjük a képen számunkra fontos, illetve felesleges részleteket. Hátránya a lassúsága lehet, ha több mérést is szeretnénk végezni.

A középre súlyozott fénymérés az egyik legrégebbi típus. Alaphelyzetben a képmezőt két részre osztja: középső kör és a szélek. A középső kör átmérője (és alakja) változó (gyártónként, esetleg típusonként), de a kép kb. 1/3-át fedi le. A fénymérés során a körben mért értéket 60–75%-os súllyal, míg a széleken mért értéket 25–40%-os súllyal veszi figyelembe. Előnye, hogy a fotósok általában a témát a képmező közepére helyezik, így az helyesen lesz exponálva, még akkor is, ha a szélek jelentősen világosabbak, illetve sötétebbek. Hátránya, hogy a kép szélein az expozíció elcsúszhat.

A fénymérés lehetőségeiről a (komolyabb) fényképezőgép használati utasítása részletes leírást tartalmaz, használat előtt tanulmányozzuk azt is!

Takács Szabolcs